tócsa

felitták a krétaport

a főtéren a könnyeink -

könnyelmű volt macskakövek

tetejére írnom neved

átlépsz rajtuk, meg ne botolj,

legyen tiéd végre a tér,

nem tartalak vissza többé,

nem rángatom többé kezed

félút

megragadtam félúton:

ez nem a múlt, ez nem a jövő -

nincs már ma és nincs holnap,

a tegnap sincs, most nincsen idő.

semmi sem változott meg,

csak másképp ugyanolyan bennem,

más utakra fúj az ősz

és másként formál újra engem

más emberként nézek rád,

és megértem, hogy menekülsz,

de minden múló másodperc

egy évnek tűnik egyedül

nincsen idő, nincsen tegnap,

nincs holnap és ma sincs többé -

nem jövő ez, nem a múltam,

félúton várlak: örökké. 

filozófusok

úgy merültünk

egymásba, mint

esőcsepp
a tengerbe

és négy évvel
később is
téged látlak
minden emberben

M

megváltozni
megterhelő,
mégis mindig
megéri,

mert megtanulok
másokról már
múltidőben
mesélni

tinta

szúnyoghálon átszűrődő
füsthalmaz az égbe száll,
rádió szól, kecses hangja
elkábít a számon át

tintafoltos elmém lassan
szétfolyik az asztalon,
bárhogy nézem, lassan terjed
szét egy gyűrt papírlapon

dohány

taszít, ami húz,
és az húz, ami taszít

fejvesztve

az egész világ maratont fut,
én pedig csak sétálok